Meg is mosakodjál

.
Nemrég kezembe akadt a Szabó Ervin könyvtárban JUHÁSZ KATALIN "Meg is mosakodjál" című néprajzi témájú könyve, amiben a szerző a 20. század magyar népi tisztálkodási szokásairól ír. Ebből szeretnék most itt idézni, a szappanokra vonatkozó fejezetből.
A szappant otthon főzték, tél végén, kora tavasszal, disznóvágások után. A marhafaggyúból lehetett a legjobb szappant főzni, de többnyire mindenféle zsiradékot megmentettek: a birkafaggyút, a szegényebbek az avas, paprikás zsírt is, pedig az sokkal roszabb minőséget eredményezett.
A szappanfőzéshez a legtöbb asszony jól értett, de minden faluban voltak ismert specialisták, akik másnak is szívesen főztek, bár szappant a vásárban is lehetett venni. A házi szappanból többféle minőség is volt. A marhafaggyúval vagy disznózsiradékból készült finomabb fehér háziszappant az arc és a törzs lemosására, a szappanfőzésből maradt lúgból főzött barna lúgszappant láb és haj mosására használták. Szabolcsban lófaggyúból, növényi olajból, sőt hamisításképpen krumpliból is készítettek szappant. A friss szappant száraz, szellős helyen, a padláson, a tartalék darabokat pedig a kamrában tárolták. A háziszappan használata általánosnak tekinthető egészen az 1950-es évek végéig, azonban az első világháború után szinte minden háznál akadt már egy darabka finom "bóti szappany" is, amelyet gyakorlatilag csak ünnepi alkalmakra, illetve előkelőbb vendégek számára tartogattak.

A "szagos szappanyt" szappantartóban a szekrény tetején, vagy a ruhás szekrényben tartották. Az éppen használt közönséges szappannak szappantartóban, tálkában, esetleg anélkül a mosdóállvány szélén volt a helye.